Trianon évfordulója a gyász, a kesergés, a reményvesztettség, a háborgás, a düh napja

Amikor 1541 augusztusában a törökök elfoglalták Budát, Magyarország három részre szakadt. Így nevezzük azt a folyamatot, amelynek eredményeként az ország alig harmadára zsugorodott, középső részét megszállta a szomszédos birodalom, keleti megyéiből pedig létrejött egy új állam.

A Kecskeméten vagy Fehérváron élőket nem töröközték le, s ha valaki az 1550-es években elvetődött Esztergomba, nem mondta, hogy török földön jár. Az országrész neve egyszerűen hódoltság volt, ami arra utalt, hogy valakik (a törökök) meghódították, de ez átmeneti állapot. Magyar ember (legyen bár nádor, alispán, végvári katona vagy pozsonyi polgár) nem tartotta véglegesnek.

1584-ben halt meg, tehát bő évszázadot kellett volna még erre várnia. Ha máshogy nem is, mint XI. kerületi tér, azért hazaérkezett. A dolog furcsa fintoraként „Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában”; ma Buda a magyar főváros, Huszt pedig idegen megszállás alatt áll. Érdekes volna olvasni jó budai költők tollából a reményt: „Vajon, s mikor kerül a mostani cirill betűs XYCT felirat helyébe az, hogy HUSZT?”

(S Gyurcsány Ferenc születésnapja egyben, e helyről is üdvözöljük, bárhol legyen is.) Pedig voltunk ennél rosszabb helyzetben is. Ha valaki rápillant egy XVII. század közepi térképre, azt látja, hogy a Magyar Királyság csak egy vékony csík nyugaton, a nagyja meg gyakorlatilag a mai Szlovákiára esik. Innen szép nyerni, mondhatták a kortársak, és ha melléje tesszük a kiegyezés utáni hazánkat, hát a győzelem csakugyan elsöprő.

Ha a XVI-XVII. századi momentumosok, DK-sok és a korban viszonylag csekély számban előforduló kozmopolita influenszereink álságos szirén hangjaira hallgatunk, mondván „ezek a területek már elvesztek, nincs realitása a visszaszerzésüknek, felesleges ezzel hergelni a törököket, béküljünk meg a valósággal stb.”,

Felkerekedne az egyszeri soproni, egerszegi magyar, s „megyek törökbe” felkiáltással elturistáskodna a pécsi dzsámihoz.

Amikor 1920-ban, a távoli Versailles-ban – körülbelül annyi empátiával, mint az Afrikában vonalzóval meghúzott határoknál – szétosztották Magyarországot történelmileg anakronisztikus, etnikailag sokszínű államok között, idehaza megszólaltak a harangok; úgy igazából sem a magyar politikusok, sem a közemberek nem hitték, hogy ez végleges. Az 1947-es párizsi békeszerződés után azonban – ami valójában jelenleg érvényes, felülírva a trianonit – már senki sem tűzte zászlajára az egyesítést.

És bár a történelemszemléletünkben – nagyon helyesen – a múltban a Szent István-i országot egynek tekintjük, amely egy időre felbomlott, ma nem a 8 részre szakadt országot emlegetjük.

Különösen fájdalmas, hogy – az Ausztriához került keskeny sávot leszámítva – nem jobb, fejlettebb, gazdagabb körülmények közé jutottak az ott rekedt őslakosok, hanem visszaléptek. 

Az utódállamok, miután kiörvendezték magukat, hogy ölükbe hullottak tíz- és tízezernyi négyzetkilométerek sok-sok millió lakossal, hegyekkel és folyókkal, vasútvonalakkal és hidakkal, városokkal és falvakkal, erdőkkel és rétekkel, bányákkal és gyárakkal,

az emberek, az anyagi-természeti-kulturális javak teszik értékessé. Megszerezni egy tájat, majd lerombolni épületeit, elpusztítani természeti kincseit, nyomorba dönteni lakóit, az a hódítás diadalán kívül nem hajt semmi hasznot. Fájó aktualitás a parajdi sóbánya tragédiája, a Bukarestből nézve csak rövid távú profitot termelő üzem magára hagyása.

Ha egy domborzati térképre pillantunk, persze gyorsan világossá válik, hogy rajzolgassanak bármilyen határokat ostoba politikusok, azért a Kárpát-medence olyan összetartozó egység, amely – ha a dolgoknak szabad folyást engednek – úgyis magára talál. Ennek zálogául pedig ott a Szent Korona, amelyet 1918-ban, majd 1946-ban félredobtak, s a királyságot egy elátkozott, a történelmünkben minden hagyományt nélkülöző nevetséges államformára cserélték.

***